A Galaktika 388. számában jelent meg Ararát című novellám, ez a bejegyzés pedig a szöveg hátteréről, keletkezésének körülményeiről szól. Elsősorban azoknak ajánlott, akik olvasták már a novellát. Akinek még nem volt szerencséje hozzá, a 2022. júliusi Galaktikában megtalálja.

A bejegyzésben szereplő bibliai vendégszövegeknél Károli Gáspár fordítására támaszkodtam.

A címadó Ararát-hegy a mai Törökország és Örményország határán fekszik, és arról ismeretes, hogy a bibliai történet (1 Mózes 8:4) szerint itt feneklett meg Noé bárkája az özönvíz után. Ebből is látszik, hogy a novella egy Ószövetség-parafrázis, melyet világunk zuhanórepülésben hanyatló erkölcsei, valamint az egyre súlyosbodó klímaválság ihletett. A megjelenés ténye már önmagában is sokat jelent nekem, az pedig még inkább, hogy egy szentírásbeli témájú szövegem - amely zsánerét tekintve a cli-fi kategóriába sorolható - kerülhetett a folyóirat hasábjaira.

Az Ararát első verzióját 2021 szeptemberében írtam, párhuzamosan második regényem, A rendszer ellensége véglegesítésével, amelyet akkoriban kezdtünk szerkeszteni. A hanyatló erkölcsök visszatérő témám, mondhatni, ez a legfőbb ihletforrás, amely már kihozott belőlem két regényt, és egy néhány novellát is. Írásaim visszhangja azt mutatja, hogy műveim nem a pusztába kiáltó szavak, hanem igenis termékeny talajba hullanak. Meggyőződésem, hogy az irodalomnak túl kell mutatnia puszta szórakozáson, munkásságom során igyekszem hát magvetőnek lenni, aki nem csupán szórakoztat, hanem aktuális és fajsúlyos témákról is beszél, mint például jelen esetben a morális kérdések és a klímaválság.

Az Ararát főszereplői nem véletlenül kapták a Zoë és a Japhet nevet: míg a főhősnőt némiképp önkényesen kereszteltem a Noéra leginkább hasonlító Zoë névre, addig Jáfetnek a bibliai Noé egyik fiát hívták, ezért is történik említés a szövegben Japhet izraelita származásáról. A bibliai szál mellett azonban más ihletforrásaim is voltak. Nők esetében az a karaktertípus áll a legközelebb hozzám, amit Zoë is képvisel: a némiképp szociopátiás trampli, aki fizikailag nőnemű ugyan, ezt azonban ő maga is igyekszik figyelmen kívül hagyni. Hasonló személyiség vagyok magam is: a természet közelében élek, mondhatni, harmóniában azzal, s míg a világ többi részén tort ül a XXI. század gyarlósága és zaja, addig idefent még mindig madárdalos magányban írom az emberiség hanyatló erkölcsei miatt kesergő regényeimet, novelláimat.

A modern kori özönvíz lecsap hát Zoëra és Japhetre, részben a klímakatasztrófa miatt, részben és kimondatlanul pedig azért, mert "[a] föld pedig romlott vala Isten előtt és megtelék a föld erőszakoskodással" (1 Mózes 6:11). Kettejük kapcsolata akár Ádám és Éva-történetté is válhatna, ha közbe nem szólna a szabad akarat, és antihősünk elejét nem venné egyszer s mindenkorra a románc lehetséges kibontakozásának. Japhet személyében - szokásaimtól eltérő módon - egy ideális férfit akartam teremteni, aki alkalmas lenne az új emberiség ősatyjának szerepére, hiszen kiváló a génállománya, talpraesett, sikeres, megnyerő, ráadásul még erényes is. Vele valamelyest többet kellett dolgoznom, mint Zoëval, akibe, mi tagadás, került némi személyes felhang is: azokat a megpróbáltatásokat jelenítettem meg általa, amelyekkel az utóbbi években szembe kellett néznem, és azt a - nem feltétlenül pozitív előjelű - fejlődést, amelyen a szociális készségeim az elmúlt pár esztendőben keresztülmenni kényszerültek. Sokat gondolkodtam a novella írása közben azon, hogy vajon én is hasonlóképpen cselekednék-e az adott helyzetben, majd hosszas huzavona után bevallottam magamnak, ami kezdettől fogva világos volt: még szép, hogy igen. Sosem törekedtem arra, hogy idealizált, boldog, happy enddel végződő történetekkel ragadjam ki az olvasót a könyörtelen valóság lesújtó borzasztóságából, úgyhogy legyünk őszinték: Zoë döntése egyszersmind az én döntésem is. Melynek kapcsán megint csak felmerül, ami az emberiség története során olyannyiszor: hogy a jelentős történelmi események kimenetelét gyakran olyan apróságok döntik el, mint néhány egyszerű ember rigolyái, hülyeségei.  A történelmet alakító személyek pedig jobbára nem hősök vagy kivételes géniuszok, csak néhány hétköznapi ember.

Az olvasói visszajelzések nagy örömömre azt mutatják, hogy átmentek az Ararátnak nemcsak a klímaválsággal, de az emberi természettel kapcsolatos üzenetei is. Meggyőződésem, hogy a kereszténység hittől, világnézettől függetlenül is megkerülhetetlen része kulturális örökségünknek, mely soha nem fogja aktualitását veszteni, ezért is fontos számomra, hogy megjelenítsem a fikciós irodalomban is. A klímaválság és az emberi erkölcsök hanyatlása pedig egy folyamatosan gyorsuló folyamat, amely már a novella megírása óta is szintet lépett, és sajnos minden jel arra utal, hogy még inkább el fog mérgesedni.

Az Ararátot 2021 szeptemberi megírása után egy időre félretettem, mert ekkor A rendszer ellensége szerkesztésére kellett fókuszálnom, második regényem leadásakor azonban ismét elővettem a novellát. Ekkor nyerte el végleges formáját Japhet karaktere, ekkor kristályosodott ki a csattanó, és ekkor kerültek a helyükre az olyan technikai részletek, mint például a távközlés lehetőségei egy, a novellában vázolt katasztrófa esetén, vagy egy bizonyos napkitörés, mely ugyan csak mellékesen jelenik meg a szövegben, a mentés kilátásait illetően mégis kulcsfontosságú. Mivel 2022 tavasza számomra egy az egyben A rendszer ellensége jegyében telt, mondhatni, párhuzamosan dolgoztam a két szövegen, és a megjelenésük között is mindössze egy hónap telt el.

És most? Írói önidentitásomban Széfer Jóná volnék, szavam a pusztába kiált, mint Ézsaiás prófétáé az Ószövetségben. Az örök költői kérdés továbbra is fennáll, azaz hogy mi az irodalom célja: szórakoztatás? Értékőrzés? Figyelemfelhívás a világban jelen lévő problémákra? Hitem szerint mindhárom együtt. Noha a körülöttünk zajló, nyomasztó tendenciák ihlették az Ararátot, minden egyes pillanatát élveztem Zoë és Japhet évődésének, a sötét és tragikus téma dacára kapcsolatuk felvázolása igazi flow-élményt adott, ráadásul az elmúlt fél év eseményei (extrém hőség, aszály stb.) igazolták is, hogy a klímafikció témája, zsánere aktuálisabb, mint valaha.

Nyomasztó és cinikus apokalipszis-vízió, a romantikát pellengérre állító fricska, vagy a bibliai történet mondern kori cli-fi adaptációja egy olyan időszakban, amikor a klímakatasztrófa szinte a szemünk előtt és körülöttünk játszódik le? Mindhárom cél a szemem előtt lebegett írás közben, s a végeredmény minden sötétsége és baljóssága dacára is nagyon a szívemhez nőtt. Ha csak feleannyi élményt ad az olvasása, mint amennyit nekem jelentett az írása, már nem esének vala köves helyre a szavaim.