Tegnap volt a Könyvhét.
Nem egészen.
Még most is tart, az én dedikálásom azonban tegnap volt - szombat délután a Galaktika standjánál, a Vörösmarty téren.
Ha egy mondatban kéne összefoglalni az élményeimet, az a következőképpen hangzana: "De hát én csak egy író vagyok!". A Könyvhét ugyanis minden évben a fejemre borul, és maga alá temet. E rendezvény előtt mindig, kivétel nélkül úgy érzem, hogy túl kevés vagyok. Nem íróként - az írás az egyetlen, amihez értek, íráskor szárnyalok, mert erre születtem. Minden más területen azonban nyomasztóan kevésnek szoktam érezni magamat a Könyvhéthez képest, kezdve a bebumlizással a városba, folytatva az idegenekkel történő diskurálással, és már eleve a dedikálás mint műfaj is kissé karakteridegen terep a számomra. Dedikálni fontos, igen, mert az író ilyenkor látható, elérhető. Dedikálni jó is, amikor már ott vagyok, rendkívüli módon szoktam élvezni. De mit is tehetnék én azért, hogy emeljem a saját dedikálásom fényét? Ennél a kérdésnél minden áldott évben már a rajtvonalnál elvérzek, mert sem különösebben szellemes társalgónak, sem nagyon dekoratív utcabútornak nem tartom magam. Végül aztán mindig tanácstalanul beleroskadok az odakészített műanyag székbe, remélve, hogy ezúttal is minden jól alakul.
Most sem történt ez másképp; úgy kezdődött az egész, hogy nem kockáztattam meg a közelebbi parkolókat, egyből kinéztem egy távolabbi mélygarázst, ahol simán találtam is helyet.
- Huh! Első akadály leküzdve - sóhajtottam megkönnyebbülten, miközben felfelé tartottam lifttel, a talajszintre érve azonban mindjárt úgy tűnt, hogy előre ittam a medve bőrére, ugyanis valami irtózatos tömegrendezvénybe csöppentem. De még milyenbe! Egy pillanatig félő volt, hogy ki sem jutok a helyszínről, de végül egy streetfoodos bódésor háta mögött, egy alacsony sövény és egy építkezési mobilkerítés közötti, fél embernyi helyen átoldalazva sikerült télakot vennem, s kisvártatva lépteim már a Vörösmarty tér felé vezető utcák köveit koptatták.
Mint utóbb kiderült, egy köztéri futballközvetítés tartott fel majdnem, én azonban már megkönnyebbülten hívtam a barátaimat, akikkel találkozót beszéltünk meg, hogy hol vannak. A Vörösmarty tér egyik étkezdéjét jelölték meg, odamentem hát, és lehuppantam az asztaluknál lévő utolsó üres székbe, mely előtt egy üres kávéscsésze és más személyes tárgyak utaltak rá, hogy valakinek épp elfoglalom a helyét.
- Ja, bocsánat, csak nem a ... helyére ültem le? - firtattam enyhe zavarban, mire kiderült, hogy de, a ... épp elment valahová, ott hagyott csészéje azonban kapóra jött, mert így legalább úgy néztem ki, mint aki már fogyasztott. A költségek még hagyján, de gombócban volt a gyomrom a közelgő szereplés miatt, ezért nagyon örültem, hogy nem kell a helyfoglalásomat legitimálandó ennem valamit dedikálás előtt.
Űzött tekintettel bámultam hát, amint az egyik barátom jóízűen elfogyasztja egy adag rántott sajt végét, majd előkerült a pincér, ők fizettek, én meg közöltem, hogy a délután négyig (ekkor kezdődött a dedika) hátralevő időben meglátogatom Cs. Szabó Sándort természetes élőhelyén, a Gold Book kiadónál.
Épp arrafelé tartottunk, amikor ránk köszönt egy csapat ember, akik közül néhánnyal felismertük egymást, majd a tér közepén lévő füves területen átvágva lemásztam a park kő mellvédjén, belecsöppenve Sándor dedikálásába.
Kicsit elücsörögtem nála, meg persze dedikáltattam is vele, de nem akartam sokáig feltartani, meg közben előkerült egy újabb csapat ember, akik közül néhánnyal megint csak ismertük egymást (nem ugyanazok, mint az előbb), úgyhogy kimentettem magam, és a standok közötti, keskeny allén át megcéloztam a Galaktika standját, mely idén otthont adott nekem.
Pont jókor érkeztem, mert már vártak rám (olvasók is). Négykor leültem a narancssárga napernyő alatti, fehér műanyag asztal melletti ugyanilyen székre, elmarkoltam a kikészített félliteres szénsavas ásványvizet, majd neki is láttam a dedikálásnak. Sorra érkeztek az emberek, Galaktikával, Sebzett lelkekkel, regényeimmel, summa summarum, négykor leültem, és noha elvileg csak ötig tartott a dedikálásom, majdnem hatig fel sem álltam.
Az egész rendezvény valójában nagyon egyszerű volt, és már megint konstatáltam, hogy teljesen fölöslegesen görcsöltem rá. A dedikálás ugyanis alapjában véve egyáltalán nem egy bonyolult dolog: csak ülni kell egy széken, ha van saját toll, az előny (de most például kaptam is egyet), ám senki sem vette eddig zokon például a kézírásom külalakját, vagy tett fel olyan kérdéseket, amikre ne tudtam volna válaszolni.
Szóval, a rendezvény, amely miatt hetekig szorongtam, másfél óra békés ücsörgésből állt, rendkívül értelmes és rokonszenves emberek társaságában.
Végig jöttek az olvasók, egy pillanatra sem jutott időm felállni, egyszer mégis megtettem. Volt egy igazán elbűvölő család, akik a dedikálótársamhoz, Szélesi Sándorhoz is hoztak aláírnivalót, úgyhogy amíg Sándor szóval tartotta őket, addig bizony elhagytam a helyem. Nagyon messzire nem mentem ekkor sem, csak a standig egy vászontáskáért, mert időközben eszembe jutott, hogy nincs otthon kenyér, és hazaúton be kell ugranom a közértbe.
Szóval, dedikáltam. Mint említettem, erre a tevékenységre egyáltalán nem kell készülni, hiába érzem minden alkalommal szükségét ennek. Jó néhányan hozták a Sebzett lelkek antológiát, amely bő két hete jelent meg, ezért még javában toplistás újdonságnak számít. Hoztak továbbá Galaktikákat, sőt, olyanok is voltak, akik a helyszínen szerezték be a dedikáltatnivalókat. És persze hozták a regényeimet is - nem csak a Ködcsempészt, a régebbiekből is akadt.
Amikor már nem sütött oda a nap, gondoltam, eszem végre egy szemet abból a bonbonból, amelyet valaki elénk tett, csakhogy a bonbon megolvadt, így az evésből lényegében forró csoki-ivás lett. Az ízén mondjuk ez sem változtatott, csak az állagával kellett vigyázni.
Közben le is telt az idő, úgyhogy előkerült egy nagyon kedves ismerősöm, akivel két éve nem találkoztunk, hogy volna-e kedvem írni az emlékkönyvébe, persze volt, majd előkerült két barátom, hogy menjünk, mire azt feleltem, oké, máris, majd eltelt egy fél óra, ekkor már vérben forgott a szemük, úgyhogy végül csak elindultunk.
Ők nem voltak éhesek, de én igen, úgyhogy kompromisszumként elindultunk inni valamit, a célba vett helyiség azonban már bezárt (milyen üzleti stratégia az, hogy egy turistaparadicsomban lévő vendéglátóhely szombaton hatkor zár?!), úgyhogy végül a közeli gyorsétteremben kötöttünk ki, ahol kipróbáltam egy újdonságot. Nem volt rossz, bár lehetett volna benne több zöldség, de legalább jóllaktam vele.
Ezután elbúcsúztunk egymástól, ők metróval mentek, én pedig gyalog vissza a mélygarázsba, remélve, hogy a futballközvetítésre odacsődült tömeg már kicsit eloszlott. Útközben beugrottam egy élelmiszerboltba kenyérért, a pénztárnál egy jólöltözött, idősebb úr megbámulta a galaktikás táskámat, ami igazán kiváló ízlésre vall. Végül mégsem elegyedtem szóba vele, mert már későre járt, csak kifizettem a kenyeret, sarkon fordultam, azzal irány a mélygarázs.
A tömeg valóban szétszéledt már valamennyire, az építkezési mobilkerítés és a sövény közötti ösvény azonban bevált, úgyhogy a maradék tömeget elkerülendő most is ezt az útvonalat választottam. Végül sikeresen visszajutottam az autómhoz, majd haza.
Rendeljétek meg a Ködcsempészt: http://www.deltavision.hu/kodcsempesz/