Tegnap volt a Könyvhét.

Nem egészen.

Még most is tart, az én dedikálásom azonban tegnap volt - szombat délután a Galaktika standjánál, a Vörösmarty téren.

Ha egy mondatban kéne összefoglalni az élményeimet, az a következőképpen hangzana: "De hát én csak egy író vagyok!". A Könyvhét ugyanis minden évben a fejemre borul, és maga alá temet. E rendezvény előtt mindig, kivétel nélkül úgy érzem, hogy túl kevés vagyok. Nem íróként - az írás az egyetlen, amihez értek, íráskor szárnyalok, mert erre születtem. Minden más területen azonban nyomasztóan kevésnek szoktam érezni magamat a Könyvhéthez képest, kezdve a bebumlizással a városba, folytatva az idegenekkel történő diskurálással, és már eleve a dedikálás mint műfaj is kissé karakteridegen terep a számomra. Dedikálni fontos, igen, mert az író ilyenkor látható, elérhető. Dedikálni jó is, amikor már ott vagyok, rendkívüli módon szoktam élvezni. De mit is tehetnék én azért, hogy emeljem a saját dedikálásom fényét? Ennél a kérdésnél minden áldott évben már a rajtvonalnál elvérzek, mert sem különösebben szellemes társalgónak, sem nagyon dekoratív utcabútornak nem tartom magam. Végül aztán mindig tanácstalanul beleroskadok az odakészített műanyag székbe, remélve, hogy ezúttal is minden jól alakul.

Most sem történt ez másképp; úgy kezdődött az egész, hogy nem kockáztattam meg a közelebbi parkolókat, egyből kinéztem egy távolabbi mélygarázst, ahol simán találtam is helyet.

- Huh! Első akadály leküzdve - sóhajtottam megkönnyebbülten, miközben felfelé tartottam lifttel, a talajszintre érve azonban mindjárt úgy tűnt, hogy előre ittam a medve bőrére, ugyanis valami irtózatos tömegrendezvénybe csöppentem. De még milyenbe! Egy pillanatig félő volt, hogy ki sem jutok a helyszínről, de végül egy streetfoodos bódésor háta mögött, egy alacsony sövény és egy építkezési mobilkerítés közötti, fél embernyi helyen átoldalazva sikerült télakot vennem, s kisvártatva lépteim már a Vörösmarty tér felé vezető utcák köveit koptatták.

Mint utóbb kiderült, egy köztéri futballközvetítés tartott fel majdnem, én azonban már megkönnyebbülten hívtam a barátaimat, akikkel találkozót beszéltünk meg, hogy hol vannak. A Vörösmarty tér egyik étkezdéjét jelölték meg, odamentem hát, és lehuppantam az asztaluknál lévő utolsó üres székbe, mely előtt egy üres kávéscsésze és más személyes tárgyak utaltak rá, hogy valakinek épp elfoglalom a helyét.

- Ja, bocsánat, csak nem a ... helyére ültem le? - firtattam enyhe zavarban, mire kiderült, hogy de, a ... épp elment valahová, ott hagyott csészéje azonban kapóra jött, mert így legalább úgy néztem ki, mint aki már fogyasztott. A költségek még hagyján, de gombócban volt a gyomrom a közelgő szereplés miatt, ezért nagyon örültem, hogy nem kell a helyfoglalásomat legitimálandó ennem valamit dedikálás előtt.

Űzött tekintettel bámultam hát, amint az egyik barátom jóízűen elfogyasztja egy adag rántott sajt végét, majd előkerült a pincér, ők fizettek, én meg közöltem, hogy a délután négyig (ekkor kezdődött a dedika) hátralevő időben meglátogatom Cs. Szabó Sándort természetes élőhelyén, a Gold Book kiadónál.

Épp arrafelé tartottunk, amikor ránk köszönt egy csapat ember, akik közül néhánnyal felismertük egymást, majd a tér közepén lévő füves területen átvágva lemásztam a park kő mellvédjén, belecsöppenve Sándor dedikálásába.

Kicsit elücsörögtem nála, meg persze dedikáltattam is vele, de nem akartam sokáig feltartani, meg közben előkerült egy újabb csapat ember, akik közül néhánnyal megint csak ismertük egymást (nem ugyanazok, mint az előbb), úgyhogy kimentettem magam, és a standok közötti, keskeny allén át megcéloztam a Galaktika standját, mely idén otthont adott nekem.

Pont jókor érkeztem, mert már vártak rám (olvasók is). Négykor leültem a narancssárga napernyő alatti, fehér műanyag asztal melletti ugyanilyen székre, elmarkoltam a kikészített félliteres szénsavas ásványvizet, majd neki is láttam a dedikálásnak. Sorra érkeztek az emberek, Galaktikával, Sebzett lelkekkel, regényeimmel, summa summarum, négykor leültem, és noha elvileg csak ötig tartott a dedikálásom, majdnem hatig fel sem álltam.

Az egész rendezvény valójában nagyon egyszerű volt, és már megint konstatáltam, hogy teljesen fölöslegesen görcsöltem rá. A dedikálás ugyanis alapjában véve egyáltalán nem egy bonyolult dolog: csak ülni kell egy széken, ha van saját toll, az előny (de most például kaptam is egyet), ám senki sem vette eddig zokon például a kézírásom külalakját, vagy tett fel olyan kérdéseket, amikre ne tudtam volna válaszolni.

Szóval, a rendezvény, amely miatt hetekig szorongtam, másfél óra békés ücsörgésből állt, rendkívül értelmes és rokonszenves emberek társaságában.

Végig jöttek az olvasók, egy pillanatra sem jutott időm felállni, egyszer mégis megtettem. Volt egy igazán elbűvölő család, akik a dedikálótársamhoz, Szélesi Sándorhoz is hoztak aláírnivalót, úgyhogy amíg Sándor szóval tartotta őket, addig bizony elhagytam a helyem. Nagyon messzire nem mentem ekkor sem, csak a standig egy vászontáskáért, mert időközben eszembe jutott, hogy nincs otthon kenyér, és hazaúton be kell ugranom a közértbe.

Szóval, dedikáltam. Mint említettem, erre a tevékenységre egyáltalán nem kell készülni, hiába érzem minden alkalommal szükségét ennek. Jó néhányan hozták a Sebzett lelkek antológiát, amely bő két hete jelent meg, ezért még javában toplistás újdonságnak számít. Hoztak továbbá Galaktikákat, sőt, olyanok is voltak, akik a helyszínen szerezték be a dedikáltatnivalókat. És persze hozták a regényeimet is - nem csak a Ködcsempészt, a régebbiekből is akadt.

Amikor már nem sütött oda a nap, gondoltam, eszem végre egy szemet abból a bonbonból, amelyet valaki elénk tett, csakhogy a bonbon megolvadt, így az evésből lényegében forró csoki-ivás lett. Az ízén mondjuk ez sem változtatott, csak az állagával kellett vigyázni.

Közben le is telt az idő, úgyhogy előkerült egy nagyon kedves ismerősöm, akivel két éve nem találkoztunk, hogy volna-e kedvem írni az emlékkönyvébe, persze volt, majd előkerült két barátom, hogy menjünk, mire azt feleltem, oké, máris, majd eltelt egy fél óra, ekkor már vérben forgott a szemük, úgyhogy végül csak elindultunk.

Ők nem voltak éhesek, de én igen, úgyhogy kompromisszumként elindultunk inni valamit, a célba vett helyiség azonban már bezárt (milyen üzleti stratégia az, hogy egy turistaparadicsomban lévő vendéglátóhely szombaton hatkor zár?!), úgyhogy végül a közeli gyorsétteremben kötöttünk ki, ahol kipróbáltam egy újdonságot. Nem volt rossz, bár lehetett volna benne több zöldség, de legalább jóllaktam vele.

Ezután elbúcsúztunk egymástól, ők metróval mentek, én pedig gyalog vissza a mélygarázsba, remélve, hogy a futballközvetítésre odacsődült tömeg már kicsit eloszlott. Útközben beugrottam egy élelmiszerboltba kenyérért, a pénztárnál egy jólöltözött, idősebb úr megbámulta a galaktikás táskámat, ami igazán kiváló ízlésre vall. Végül mégsem elegyedtem szóba vele, mert már későre járt, csak kifizettem a kenyeret, sarkon fordultam, azzal irány a mélygarázs.

A tömeg valóban szétszéledt már valamennyire, az építkezési mobilkerítés és a sövény közötti ösvény azonban bevált, úgyhogy a maradék tömeget elkerülendő most is ezt az útvonalat választottam. Végül sikeresen visszajutottam az autómhoz, majd haza.

Rendeljétek meg a Ködcsempészt: http://www.deltavision.hu/kodcsempesz/

Az úgy volt, hogy eredetileg nem terveztem menni a Fantasy Expóra. Nincs ennek semmi különösebb oka, egyszerűen csak úgy vagyok vele, hogy van egy adott mennyiségű energiám, amelyet el kell osztanom az írás és a szereplés között, és ha az egyikre sokat fordítok, akkor a másikra kevesebb marad. Márpedig jelenleg az írás abszolút prioritás – a jelenleg alatt értve azt, hogy kb. a 2023-as Könyvhét óta. Ezt az időszakot ugyanis folyamatos írással töltöm, tavaly nyár óta nagyon ritka az olyan nap, hogy ne ülnék le írni, és ha ki is marad egy-egy nap írásilag, kutatómunkát vagy más, az írást elősegítő tevékenységet ezeken a napokon is végzek. Lényeg a lényeg, azért tűntem el ennyire, azért nem szerepeltem sehol tavaly nyár óta, mert minden erőmet az írásra fordítottam. (Nem is hiába, a Ködcsempész folytatásai ugyanis remekül haladnak - erről többet egyelőre nem árulhatok el, az ütemtervet azonban sikerül tartanom.) Aztán kaptam egy rendkívül megtisztelő meghívást a Fantasy Expóra, hogy vegyek részt a Galaktika "Irodalmi hősök ruhatára" című kerekasztal-beszélgetésén Varga Csaba Béla és Szélesi Sándor társaságában, Németh Attila, a Galaktika irodalmi szerkesztőjének moderációjával.

Lássuk hát, hogyan is nézett ki a rendezvény a kulisszák mögül!

A Fantasy Expót idén február 17-én tartották, a Ferencvárosi Művelődési Központban. Aki próbált már Budapest belvárosában egy teltházas rendezvény közelében parkolni, az átérezheti a problémát, amellyel a helyszínre érve szembesültem, mivel azonban előrelátóan egy jó húsz perccel korábban indultam, belefért a kavargás. Ráadásul szerencsém is volt: a művház melletti utcában, a kórháznál épp állt ki valaki előttem, így gyorsan elfoglaltam a helyét. Első akadály sikerrel abszolválva – helyeseltem magamban, miután két tucat oda-vissza araszolással bepasszintottam az autót egy autó+20 cm-es helyre.

Épp manővereztem, amikor hívott Sásdi Tamás haverom, a Könyv-történet bloggere (a továbbiakban Alvarando) – azon emberek egyike, akikkel korábbi regényeim kapcsán ismerkedtem meg, és idővel barátok is lettünk. (Mivel úgyszólván bizalmatlan személyiség vagyok, ilyenből nincs sok, az a néhány ember viszont annál értékesebb.) Szóval, mire leparkoltam, Alvarando is előkerült, és hozott két történelmi szakkönyvet, amelyekkel mindig bőségesen ellát engem. :) Meg esernyőt is, bár az ekkor pont nem kellett. Egész nap ilyen hol esik, hol nem idő volt, amíg begyalogoltunk a művházba, addig pont nem kellett kinyitnunk az ernyőket.

A művház előtt már láttuk, hogy hűha, ez a rendezvény tényleg teltházas. Tudjátok, milyen az, amikor szó szerint lépni sem lehet az emberektől? Na, hát ez olyan volt. Szerencsére a bejutást nagyon flottul megoldották: külön helyen volt a regisztráció a "staff"-nak és a civilieknek, úgyhogy az előbbi ajtón belépve azonnal ki is pipálták a nevemet a szereplők listáján, majd megkaptam a szép, kék, résztvevői karszalagomat. (Amelyet meg akartam őrizni emlékbe, bele is raktam levétel után a Ködcsempészbe, de mire hazaértem, kiesett, vagy nem tudom, a lényeg az, hogy sehol sem találom, amit nagyon sajnálok. Ha mégis előkerülne, befotózom, és utólag belerakom ebbe a bejegyzésbe.)

Közben Alvarando is jegyet váltott, amit szintén hamar meg tudott tenni, mert a rendezvény lévén egésznapos, a többség nem délután 4-kor érkezett. Belépve első utunk a ruhatárhoz vezetett, ahová beadtuk a kabátjainkat, és nagy örömünkre ott várt ránk a galaktikás csapat: Attila, Csaba, Sándor, és Hanna, a kommunikációs lány. Mindennek már csak azért is megörültünk, mert amikor kisvártatva rá akartam írni egy további ismerősömre, Basa Katira, hogy hol van, kiderült, hogy nincs net, mert nagyon le van terhelve a hálózat – nem is találtuk volna meg Katit, ha egy kedves idős úr, aki bemutatkozott ugyan, de a nagy zajban sajnos nem értettem a nevét, meg nem mutatja.

Mivel időben érkeztünk, volt még egy fél óra kezdésig, nem számítva a csúszást, márpedig úgy tűnt, hogy legalább negyedórás csúszás lesz. Ezt nem bántam különösebben, mert úgyis el kellett mennem a mellékhelyiségbe, itt viszont hosszú sor kígyózott. Beálltam a végére, és érezvén, hogy szédülök, magam elé képzeltem egy négyzetet, mint Hastur ott az elején abban a pincében. Sajnos azonban túl nagy volt a tömeg és túl zárt volt a tér, így a négyzetlégzés sem segített. Tudtam jól, hogy másodperceim vannak hátra az ujjzsibbadásig, az utána következő fázist, a nehéz légzést pedig igazán nem kéne megvárni, mert akkor már nem hogy színpadra nem fogok tudni menni, de haza is bajosan.

Mi tévő legyek?

Lepergett előttem az életem, ami komikusnak hangozhat egy ilyen banális, vécénél sorban állás kontextusában, de akit kerülgetett már pánikroham tömegben, az átérezheti a helyzetet. A fejem máris zúgott, tekintetem a kijáratot kereste. A Tóúrnő nevére, mi tévő legyek?!

Öten álltak előttem, jól van, mondom magamban, akkor most lehet, hogy veszítek öt olvasót, vagy szerzek öt haragost, de nincs más választásom.

– Bocsánat, mindjárt színpadon kell lennem – szabadkoztam az igazsághoz híven, az élre törve; senki sem vette zokon, nagyon rendesek voltak, innen is köszi, hogy előreengedtetek! Cserébe tényleg gyors voltam.

Ennyit a vécézésről, ígérem, több ilyen nagy izgalom nem lesz.

Egy kis izgalom azonban rögtön utána ért, amikor is a ruhatárhoz visszatérve nem találtam ott senki ismerőst. Már majdnem megijedtem megint, amikor előkerült Alvarando és Csaba, meg aztán Attila és Hanna, végül pedig Sándor is, és megbeszéltük, hogy tényleg csúszás van, meg konstatáltuk, hogy elég könnyű itt elveszíteni egymást. A lelkükre kötöttem, hogy ne menjenek sehová, azzal felkerestem Basa Katiékat a könyves teremben, és vettem egy illatmécsest meg egy medált, majd visszatértem a főfolyosóra, megint bolyongtam egy sort a többieket keresve, de most már nem ijedtem meg, végül bele is botlottam Csabába, aki elővett két ködcsempészes könyvjelzőt, amelyeket dedikáltam, majd az időközben előkerülő Alvarando le is fotózott minket.

– Most már ne tűnjünk el – mondta valamelyikünk, azzal sarkon fordult, és beleolvadt a tömegbe.

Mi, többiek közben a színházterem bejáratánál várakoztunk, megnéztük addig az előző műsorszám végét, amely valamiféle táncos előadás volt – ehhez nem értek túlzottan, meg le is kötöttek már az olyan tecnikai részletek, mint például hogy merre van a feljáró a színpadra, és hová tegyük a cuccainkat. Míg ezen tanakodtunk, a táncos előadás véget is ért, és felkonferáltak minket, úgyhogy gyorsan Hanna kezébe nyomtam a táskámat meg az ernyőmet, azzal elindultunk a backstage felé a színházterem jobb oldalán vezető rámpán. Ó, nem is mondtam még: a nagyszínpadon voltunk, mert van ám elvileg ennek a művháznak egy kisszínpada is. Az intézmény honlapja szerint a színházterem (mármint ez az ominózus) nézőtere 311 fős, no, hát ez majdnem tele is volt. Nem panaszkodhattunk!

Miután felmentünk a színpadra, minden sokkal egyszerűbb lett.

Kaptunk négy széket, és négy mikrofont – fejenként egyet. Leültünk, mögénk vetítették a rendezvény kreatívját (csak utólag láttam a fotókon, hogy ez mennyire jól nézett így ki), a színpad jobb oldalán, srégen felénk pedig volt egy számláló, amely mutatta, hogy mennyi időnk van még. Ez nagyon praktikus volt, és néha frusztráló is, amikor például még egy csomó mondanivalóm lett volna, de a számláló már csak három percet mutatott. Na, akkor inkább illedelmesen befogtam.

Lényeg a lényeg, hogy hihetetlenül jól sikerült. Azért hihetetlenül, hogy ne írjak várakozáson felül-t, elvárásaim ugyanis nem nagyon voltak. Mármint nem gondoltam azt, hogy nyökögni vagy cincogni fogok, vagy őzök, vagy nem jut eszembe semmi értelmes, vagy beszakad a tető, vagy megtámadnak bennünket az idegenek. Szóval, igazából csak tényleg, minden a lehető legjobban alakult. Mivel nem tudtam, mekkora a színházterem (jártam már itt korábban, de az rég volt, és nem is nagyon néztem körül), számomra meglepetést okozott nemcsak a nézőtér mérete, hanem az is, hogy tényleg, majdnem minden széken ültek, sőt, a szélén még álltak is. Ráadásul a közönség nagyon figyelmesnek bizonyult: nevettek a poénjainkon, az első sorban ülők arcán élénk figyelem tükröződött (távolabbra nem láttunk rendesen a világítás miatt), és amikor a végén kérdezhettek, akkor is volt nagyon jó és releváns aktivitás.

Szóval ez az előadás minden szempontból remek volt. Elég alaposan körbejártuk a témát, az irodalmi hősök ruhatárát, vagyis azt, hogy milyen ruhákkal, fegyverekkel stb. látjuk el a karaktereinket, és miért. Alighanem mindegyikünknek lett volna még mondanivalója róla, és olyanokat is érintettünk, mint például hogy honnan jönnek a karaktereink - itt elmondtam többek között, hogy kiről mintáztam Ködcsempészt (grimdark, Delta Vision kiadó: http://www.deltavision.hu/kodcsempesz/) és Leident (széppróza, Napkút Kiadó: https://napkut.hu/tarja-kauppinen-a-rendszer-ellensege-1372). Nem árulom el, de a videóban benne van! A videófelvételt, amint megkapom, be fogom linkelni ide.

Amikor lejárt az időnk, szinte sajnáltam, hogy le kell jönni a színpadról. Még csináltunk egy fotót a számlálóval, amin rajta volt, hogy Galaktika, meg hogy 17:46, aztán levonultunk. A színházterem kijáratánál is készítettünk egy csoportképet, aztán mindenki ment, amerre látott, illetve én először a könyves terembe, ahol leültem az ismerősök standjához egy kicsit kipihenni a fáradalmakat. Közben az éhség is megérkezett: az izgulás miatt alig ettem aznap, és most, hogy túl voltunk a megmérettetésen, végre ez is oldódott. Szerencsére van a közelben egy Aldi vagy Lidl, szóval valami kék bolt, meg egy kínai, bár este 6 után már nem volt túl sokféle kaja, de vettem elvitelre egy adag valamit, aztán dolgunk végezetten hazamentünk.

- Képzeld, tegnap volt a könyvjelzőtervező pályázat díjátadója a Budai Rajziskolában...
- Miféle könyvjelzőtervező pályázat?!
- Hát az, ahol a résztvevők a Ködcsempészhez terveztek könyvjelzőt. Karácsony előtt a boltokba kerül - azaz csak a Ferenc körúti Sárkánytűzbe, hogy limitáltabb legyen.
- Hű, ez jól hangzik! De ki az a Ködcsempész?
A kócos vén csóró gondterhelten felsóhajtott. Már látta, hogy az elejéről kell elmesélnie az egészet...

A kötet a Sárkánytűz könyvesbolt újdonságos polcán

Az, hogy a legutóbbi blogbejegyzésem júniusi, jelenthetné azt is, hogy térkaput nyitottam valami különösen sötét világnak még a többinél is morbidabb szegletébe, ahol megvalósítottam önmagamat, és antiszociális hajlamaimat szabadjára engedve naphosszat szeszt főzök a helyi állatvilágból, eltűnésemnek azonban más oka van.

Egész pontosan az, hogy megjelent harmadik regényem, a Ködcsempész, amely egy Ammerúnián játszódó, de önállóan is olvasható grimdark fantasy, mely a Delta Vision kiadó jóvoltából készülhetett el. Mai bejegyzésemben dióhéjban összeszedem az utóbbi fél év fontosabb eseményeit, Ködcsempész-orientáltan, napjainkig, azaz a Budai Rajziskola könyvjelzőtervező pályázatáig, ahol kedvenc rablógyilkosunk a tanagyag része lett.

Lássuk hát szép sorjában!

Egy vérbeli gazfickó.
Egy elátkozott tartomány.
És egy tó, melyben a legenda szerint egy istennő lakik…

Hastur Mendalla, a sötételf rablógyilkos nem akar mást, csak lelépni végre Baar-Shagŷrból, erről az áldatlan, mocsaras tájról, amely semmi jót sem tartogat a számára. A lápvidéket övező mágikus ködfal azonban útját állja, és azt beszélik, a Köd nem válogat: aki megpróbál átkelni rajta, azt könyörtelenül elemészti. A Köddel még a szerzetesek sem mernek packázni, Hasturnak azonban nincs más választása…

Ez a sodró lendületű grimdark regény Ammerúnia egyik sötét szegletébe kalauzolja az olvasót, egy kemény, zúzós és ízig-vérig férfias kalandra egy dörzsölt gonosztevővel a főszerepben. Kisistenek, ximúrok, holdkőmosók, mokány amazonok és csalafinta széplányok kísérik hősünket veszedelmes útján egy ádáz és kegyetlen világban, hol az éj minden árnya ezernyi halált rejteget.

Biztos kézzel megírt, hangulatos és letehetetlen történet a dark fantasy rajongóinak!

2021-ben ismerkedtem meg Ammerúnia világával, és ekkortájt öltöttek formát bennem a Ködcsempész első vázlatai. Eredetileg a Sötételf - Maszkok című, hatalmas volumenű, többszerzős köteten kezdtem el dolgozni, s az ennek írása során felmerülő kérdésekből nőtte ki magát a Ködcsempész. Így tehát a KCS kvázi a Maszkok előzményregénye. Pontosabban, a Maszkokban a KCS több szereplőjének története folytatódni fog.

Az utóbbi két évet részben Ammerúnián töltöttem. Ez olykor egészen gyakorlati síkon zajlott, így például felkerestem több hazai termáltavat és -forrást, háttéranyagot és inspirációt gyűjtendő a könyvhöz. Máskor látszólag kevésbé izgalmas, valójában azonban nagyon is lebilincselő tevékenységet folytattam a laptopom mögött, teljesen belemerülve Ammerúnia világába, a már megjelent és az előkészületben lévő szövegekbe. A regény 2022 nyarára összeállt, ekkor egy lendületes, dinamikus és érzésem szerint rendkívül eredményes szerkesztés következett Eric Muldoom kollégámmal, barátommal, majd a szöveg véglegesítésére irányuló kiadói munkafázisokkal párhuzamosan 2023 nyarán felkerestem Pozsgay Gyulát a műtermében, és egy újabb roppant izgalmas lépés vette kezdetét: a borítótervezés. Innen már nem sok volt hátra, miután a kötet elnyerte fizikai valóját, a 2023-as Könyvfesztiválra jelent meg.

A borító Pozsgay Gyula munkája

Hogy mi újság velem azóta? Nos, egy kicsit elvesztem. Talán nem tökéletes még a térkapum, legalábbis visszafelé, mert hiába érkezett vissza a testem jobbára épségben, talán csak egy kicsit kócosabban a valóságba, a lelkem egy - nagyobb - darabja bizony Ammerúnián ragadt, és azóta is ott garázdálkodik. Erről árulkodnak a KCS végének elvarratlan szálai, és az is, hogy néha nehezemre esik két helyen lenni egyszerre. A térkapu innenső felén mindazt, ami nem borul a fejemre, egy kicsit hanyagoltam, mert amint nyugovóra térek itt, felébredek Baar-Shagŷrban, s mire visszacsöppenek a valóságba, ujjnyi rétegben tapad lábamra a Smaragdláp kénes szagú sara.

De ott hagytuk el, hogy könyvjelzőtervező pályázat.

Olyan augusztus táján Basa Katalin író-grafikus felkeresett, hogy volna-e kedvem részt venni ebben a projektben, melynek lényege, hogy a Budai Rajziskola grafikushallgatói tanórai feladat keretében könyvjelzőt terveznének néhány választható kötethez, többek között az enyémhez is. Mivel a KCS ekkor még nem volt publikus, nagy ködösen rábólintottam az ötletre, és a rajziskola diákjai elsőként láthatták zártkörűen, még megjelenés előtt a regény borítóját és fülszövegét. A pályázat október végén zárult, az eredményhirdetésre pedig november 10-én került sor a rajziskola Alkotás utcai épületében.

A közönség egy része a díjátadón

Nagyon sokan voltak, az igazat megvallva nem számítottam rá, hogy majdnem meg fogunk tölteni egy 60 fős termet. (Igaz, ebbe már beleszámoltam magunkat is: a pályázat főszervezőjét, Basa Katalint, a felkészítő pedagógust, Asztalos Tamást, valamint a másik két kollégát, akiknek regényeihez könyvjelzőtervek készültek: Farkas Bíborkát és Szabó Borkát.)

A három író és a három nyertes grafikushallgató

Többen is mondták már, hogy nem látszik rajtam, de ettől még cefetül tudok izgulni a rendezvényeken. Érzésem szerint cincogtam és nyökögtem, a külső szemlélők állítása szerint teljes magabiztossággal meséltem el, miért azt a tervet választottam, amelyiket, melyek tetszettek még, ésatöbbi. A nyertes B. Tóth Veronika alkotása lett. Terveink szerint heteken belül a boltba kerül, limitált példányszámban, és aki a karácsony előtti időszakban könyvet vásárol a Sárkánytűzben, az kaphat mellé egyet. Hogy azok se járjanak pórul, akiknek már megvan a regény, néhány tucatnyit magamnál fogok tartani a későbbi bemutatókra, de alapjában véve nem tervezünk ipari mennyiséget nyomni belőle.

Asztalos Tamás, B. Tóth Veronika és én

Akkor hát, hogyan tovább? Apránként befutnak a KCS első értékelései, kritikái, és nem lehet okunk panaszra: úgy tűnik, nem csak nekem nőtt örökre a szívemhez ez a megátalkodott gazfickó, és nem csak én érzem magam otthonosan ezen az elfet próbáló lápvidéken. A regény ráadásul versenyben van Az Év Könyve címért is, ahol A rendszer ellensége tavaly a Top 10-be jutott. Mivel a fantasy mezőny keményebb (külföldi bestellerek is vannak benne), most egy Top 30-cal is teljesen elégedett lennék - ez azonban már a közönségszavazatokon múlik.

Hamarosan a boltba kerül a könyvjelző, menjetek hát, és szerezzétek be a regényt személyesen, hogy kaphassatok belőle egyet. Tervezünk bemutatót is, az az igazság, hogy eredetileg jövő szombaton lett volna, csak épp meg vagyok zuhanva, úgyhogy lemondtam. Vegyétek hát, és írjatok jó értékeléseket róla, hogy legyen erőm a másnaphoz! Á, amúgy semmi, csak valahogy észrevétlenül mindig több sár és szutyok tapad rám, mint amennyit még összeroppanás nélkül elbírhat az ember.

A kiadó központi könyvesboltjának címe, ahol elérhető a könyv, és lesz a könyjelző is: 1092 Budapest, Ferenc körút 40.

A kiadó webshopja, ahol kedveményesen kapható: http://www.deltavision.hu/kodcsempesz/

Rendeld meg te is! :)

Az Örökkék írói gárdájának egy része, plusz műanyag kerti székek és, mintegy mellékesen, olvasók 

A 94. Ünnepi Könyvhét úgy kezdődött, hogy két éve szöget ütött a fejünkbe a Merítés szerkesztőségében, hogy ki kéne írni egy irodalmi pályázatot. Innentől még jó sok időbe telt a szakmai és technikai háttér előteremtése, de tavaly őszre végül minden összeállt, úgyhogy kiírtuk. Ebből a pályázatból született az Örökkék című antológia, ahol a három zsűritag egyike voltam. Rövid novellákat és verseket vártunk, aztán arcunk verítékével - és néha szavazásos alapon - kiválogattuk a legjobbakat. Szép, nonfiguratív borítót kapott a kötet, és azt gondoltuk, milyen jó lesz a Könyvhétre időzíteni a megjelenést, mert majd ami megmarad, az mehet a Lírába, meg a többi terjesztőkhöz. Igen ám, csakhogy olyannyira nem maradt belőle egy árva darab sem, hogy még nekem sem jutott! Illetőleg lemondtam a példányomról, amikor beláttuk, hogy mennyire alábecsültük az érdeklődést. Úgyhogy a kötet annak rendje és módja szerint megjelent a Könyvhét csütörtökjén, péntek délután 5 körül elfogyott, a fél 6 körül érkezők kérdésére már sűrűn vonogattuk a vállunkat, újranyomást emlegetve, szombatra elterjedt a hír, hogy egy nap alatt elment az összes, vasárnap meg már érkeztek is az előrendelések a következő kiadásra. Szóval, mondhatjuk, hogy ez egy ilyen sikerkönyv. Jó, nem nyomtunk belőle több ezret, de a franc se gondolta, hogy ennyire pozitívak manapság az emberek, és bizalmat szavaznak egy olyan kötetnek, amiben javarészt pályakezdő szerzők művei kaptak helyet. Úgy tűnik, ez egy hibás kognitív séma a részünkről, amit át kéne kereteznünk, vagy talán bizony mégiscsak Pangloss mesternek volt igaza.

Lényeg a lényeg, június 9. pénteken volt az idei Könyvhét legfontosabb eseménye a számomra: az Örökkék bemutatója. A kollégákkal már frankón ezzel a kötettel álmodtunk, úgyhogy megkönnyebbültem roskadtam le egy amolyan tipikus könyvhetes műanyag kerti székbe délután négykor, hogy amúgy lazán dedikálgassak egy kicsit. Ekkor még senki sem sejtette, hogy este hétig fel sem fogok kelni onnét...

Az Örökkék dedikálása kisvártatva odáig fajult, hogy aláírtam mindent, amit elém toltak - remélhetőleg a beismerő vallomásom a Kennedy-gyilkosságról nem volt közte. Időközben elkezdtek jönni a kimondottan hozzám érkezők is, regénnyel, vagy annak szándékával, hogy a helyszínen tegyenek szert regényre, amit meg is cselekedtek iziben. A lányos zavaromban lenyúlt tollakat másnap közérdekűleg a standnál hagytam, hátha valakinek még jól jönnek. Közben megismerkedtem Stephen Paul Thomassal, a Spirituális Világháború-sorozat szerzőjével, aki szintén nálunk dedikált, és remekül elbeszélgettünk a távcsövekről.

Tornasor

Másnap, azaz szombaton elvileg nem lett volna muszáj kimennem, de aznap dedikált egy pár szerző, akiknek a könyvein szerkesztőként dolgoztam, úgyhogy mégiscsak nyakamba vettem a várost. Nem volt olyan piszok szerencsém a parkolással, mint előző nap, ráadásul az eső is esett, és noha volt nálam ernyő, tömegben az veszélyes és zavaró, úgyhogy mire a standhoz értem, megáztam és leizzadtam, meg ideges lettem és frusztrált. Párolgott minden, a nagyváros leázott és megizzadt, és az egész Dunakorzó tele volt kézkrémmel és egerekkel, valahol a távolban egy taxisofőr felöntött a garatra, magazint lapozgató hasak süllyedtek nihilbe, az Erzsébet-híd lábánál egy pisatócsa álmában Bukowskit szavalt, a levegő páratartalmára meg gondolni sem mertünk, hiába könnyezett a bokáig érő rakparton egy sudár őszibarack. Ráadásul a fél csapat eltévedt, de végül azért mindenki odaért - ázottan és izzadtan, éhenhalva, táskás szemmel, imádkozó sáskák által felfalva, de motiváltan, akár a szabadságszobron tollászkodó galamb. Felmerült bennünk, hogy a népsűrűséget elkerülendő legközelebb a Góbi-sivatagba szervezünk dedikálást egy kedélyes homokdűnén törökülésben pipázgatva, hátha ott kisebb a vertikális vízhozam, azzal leroskadtam a tegnapi műanyag kerti székre, a saleses srácok meg a tettek mezejére léptek, minthogy valaki megint egy dupla Tarját rendelt.

Aznap volt az Olvasás Éjszakája vagy mi a szösz is, de nyolckor bezártunk a vérbe, mert már tele lett a csánk az egésszel, úgyhogy elhúztunk zabálni, aztán haza.

Rendszerellenségét dedikálós életkép az Örökkék kifogyását követő pillanatokban

És hogy mi értelme ennek az egésznek?

Valaha társasági ember voltam, de a világ elrohant mellettem, és látva a szakadékot, amely felé tart, többé már nem is próbálok lépést tartani vele. A tömegrendezvényekkel a fő bajom nem a tömeg, hanem hogy annyi különös és furcsa ember is lebzsel rajtuk, hogy az ötödik perc után már menekülnék is vissza a Góbi-sivatagba. Az első napon be is jött a papírforma: rendkívüli módon elfáradtam, és borzasztó fejfájással, korán ágyba zuhantam, kiheverendő a civilizációban töltött durván másfél órát.

Másnap azonban, az Örökkék dedikálásának napján, valami helyreállt bennem.

Alighanem a támogató környezet tette meg a hatását, de elkezdtem jól érezni magam - olyan jól, mint annakidején, amikor még képes voltam önfeledt örömmel fejest ugrani a társasági életbe. A furcsa és némiképpen nyomasztó idegenek nem szűntek, de rábukkantam magamban valami belső erőforrásra, amit a pozitív környezet felszínre hozott, és házsártos, cinikus, pesszimista vénasszonyból visszavedlettem önmagammá. Egy olyan önmagammá, amit a házsártos, cinikus páncél rendszerint eltakar. Azt kell, hogy mondjam: élveztem a Könyvhetet, az olvasóim és a kollégáim, valamint a normális, szimpatikus idegenek társaságát. Megesett, hogy öt teljes percig nem káromkodtam, és az alkoholizmusba süllyedést mint egyetlen lehetséges alternatívát is átmenetileg elnapoltam.

Olvasóim mindig reménnyel töltenek el a jövő iránt. A negyven év fölötti, zömében férfiakból álló kemény magon kívül fiatalok is jöttek dedikáltatni: komoly és érett gondolkodású, tiszta szemű, normális fiatalok, akik tisztában vannak az irodalom felelősségével, és az erkölcs, az erény horgonyaiként állnak kifordult világunkban. A könyveimet olvasó és értő közönség jóval több puszta piaci szegmensnél, amiként az irodalom is jóval több holmi üres szórakoztatásnál. Aki csak azért ír, hogy tréfás, megható, érzelmes, vagy éppenséggel hátborzongató anekdotákkal mulattassa a nagyérdeműt, az figyelmen kívül hagy valami rendkívül fontosat. Az irodalom ugyanis tanít, még akkor is, ha nincs ilyen szándéka. Példát mutat, erkölcsi iránytűként szolgál. Ezért van felbecsülhetetlenül nagy felelősség rajtunk, alkotókon, és ezért ad okot reményre és bizakodásra az, amikor az olvasóim értőn reflektálnak a könyveimre.

A négynapos Könyvhét végére rettenetesen kimerültem. A tömeget igyekeztem pedig kerülni, a furcsa embereket meg még inkább. A dudva és a muhar nő, burjánzik, terebélyesedik, a mélyben szunnyadó gyökereket azonban el nem fojthatja.

A hegyre menekülj, hogy el ne vessz!

(1 Mózes 19:17)

A jövő reménysége

Dedikálóink, amikor már nem esett

Értő olvasó

Fotó: Guti Csaba

A „hőspincér”

Romfalvában híre ment, hogy közeleg egy idegen. Ez annál is inkább volt meglepő, mert ott nemigen űzték magas szinten a társalgást. Éppen annyit beszéltek, ami ahhoz szükségeltetett, hogy az egyik, a másik életének meglehetősen puritán módon történő kioltásával fenyegetőzvén szert tegyen annak anyagi javaira.

Trombitáltak még, ha mamutra vadásztak, s bőgtek, mint a kecskék, ha megkívánták azt.

Egyéb közlendőjük nemigen volt a világgal.

Periférián kívül rekedt, zsiványok tanyája volt ez a Romfalva.

Hanem az idegen valahogy mégis felpiszkálta a vadembereket. Gondolták, lehet valaki, ha így egyszerűen közéjük mer állni. Még ha csak a tulkok csapáját követi, akkor is.

Merthogy azt követte.

Az sem volt véletlen.

Azt állította ugyanis, hogyha elveszi a szarut a barmok talpáról, meg a fejéről, tejet csinál azzal.

Hitték is meg nem is, de leginkább nem hitték.

Monda járta körbe, miszerint olyan az az ember, mint a szikla. Karja, amivel a tulok lábát szorítja akár az egynyári csikó combja. A másikkal rettentő pengét forgat ördögi ügyességgel. A légy bőrét lehántja vele reptében. A szeme éles, rezzen minden mozdulatra. Villámként csap ki csupaszőr pofájából. Sosem hál fedél alatt, inkább a barom mellett szuszogja ki magát, jég a vánkosa, mert az a jó neki.

Rettentő északi népek fattya ő.

S azt mondták, ezúttal erre jő.

Gondolt rá, mindenki, ahogy gondolt. Leendő cinkosra, zsákmányra, dalériásra. De tény, hogy látni akarta mind.

Hát egyszer csak megérkezett.

Az ajtófélfák majd kiszakadtak, ahogy a vállaival bepréselte magát közöttük. Boglyas feje végigkaristolta a menyeztet, míg elért a söntésig.

Ott leült.

Aztán csak ennyit mondott:

– Boritalt! De ne keveset!

A csapos ugrott is, de hamar. De nem ám a rettenet dolgozott benne, sokkal inkább a tettvágy, hogy ezt a nagy barom-embert mihamarabb leitassa. Mert bizony látott ő már mindenfélét! No, persze ilyesféle tagbaszakadt patafaragóval ez idáig még ugyan nem hozta össze a sors, azt viszont nagyon is megtanulta a majd egy emberöltőnyi szeszkimérés alatt, hogy mindig a legrongyosabb zsebből bújik elő a legtöbb garas. Emberünk sem volt igazán fess. Ruházatát mintha az útszélen régen elhalt, félig elkorhadt rágcsálók, görényállatok feslett bundájának cafataiból öltötték volna össze.

Szaga is volt neki.

Nem is kicsi.

Árnyékot vetett a falra.

A csapos tehát ment rögvest az ibrikért, ami nem volt szűk gyomrú, éppen egy lavórnyi teret adott. Mire kellett is az másra? Éppen semmire. Még a csaplárosné áztatta benne a köszvényes tagjait. De ő régen nincsen már. Na, nem halt meg, ilyen jó nem történhetett meg vele. Éppen hogy a csapos adta el őt is egy alkalommal, ahogy kifigyelte, ahogy a félszemű, szatír Jimmy kacsingat neki a sarokból. Oda is adta neki azon perc, amaz adott érte, amit adott, de a csaposnak éppen elég volt azt hallani, hogy az asztalán koppan a garas. Mert ő ilyen volt. Így szerette a pénzt. Hogy mi lett az asszonnyal, nem tudhatta, bár félszemű, szatír Jimmy azóta is igen sűrűn betért hozzá, s magához vett némi ipari mennyiségű szeszt. Talán épp csak az fél szeme mosolygott kajánabbul, ha azzal a csaposra rámeredt. Ragyaverést lehetett attól a vigyortól kapni. A csapos nem is állta azt.

Szóval az ibrik. Telelögybölte hamar valamiféle pimpós borral, amitől csak hunyorogni lehetett, mert a szaga úgy csípett, mint az ecet. Azt kínálta fel.

– Ne! – tette még hozzá egyszerűen, nehogy azt érezze az a tehénbőgető, hogy különb a többitől. Amaz se igen törődött az etikettel, magához emelte a vályút, s addig le sem tette, míg öblös gigáján le nem folyasztotta az egészet. Ezután böfögött egy akkorát, hogy az már csaknem testet öltött, de mindezt azért volt muszáj, hogy azzal kérje ki a következőt.

A csapos úgy mozdult, hogy akarat semmi nem volt benne. Mint akinek görcs állt az inába.

– Oszt pénzed van-e? – bukott ki belőle végül, mert eltökélte, hogy semmiképpen nem ad még egyet ennek a valakinek, akármekkora puhos is.

Az idegen morgott valamit, majd nagy, bütykös kezével kotorászkodni kezdett. Recsegett a bőre a subának, de engedett az anyag. S egy pillanat múlva ott kolompolt a pénz a retkes, rovátkált asztalon.

De micsoda pénz volt az! Tiszta szürke, csakis ezüst lehetett! A csapos nem is igen nézegette sokat, igen hamar zsebre tette. Döntött gyorsan; majd társaival együtt megolvassa petróleum fényénél az éjszaka. Merthogy nem ez lesz az utolsó darab ebből a gyönyörűségből, abban teljesen biztos volt. Örült, piszkosul, de csak belülre vigyorgott. Kívülre ugyanazt a gyanakvó haszonleső pofát mutatta, mint előtte.

– Elég legyen! – dörmögte ez alatt az idegen.

– Az előzőre, de nem a következőre! – kezdett el dupla vagy semmi lapon játszani a csapos. A szeme se rebbent, nagy játékos volt, csak a dohos ingje hónalján nőtt meg az izzadtságfolt, s a pult alatt rezegtette az ina moslékos vedret.

De mindez nem látszott.

Úgy tűnt, komolyan beszélt.

Hanem körülötte megfagyott a levegő. A zsiványok mind szemkidülledve meredtek rájuk.

Mi lesz most?

Ez a nagy kupac hús egy pillanat alatt agyonnyomja ezt a semmi embert, ha felbőszítik. De az nem mozdult.

Kicsit sem.

„Fát lehet ennek vágni a tuskó fején!” – gondolták, s bár elmerengtek azon, hogy lerohanják, leszurkodják, kibelezik, és kifosztják, senkinek nem volt elég mersze kivitelezni a dolgot. Így hát, megmaradtak néma szemlélőnek.

Hát kikerült a második lavór ecetes lőré, meg a harmadik is. Azt már szívesebben borogatta a csapos is, mert a fele sem volt annak a löttynek bor, mindinkább hólé, ami a rozsdás ereszcsatornából folyt alá, pontosan a pult alá, mégpedig efféle célzatból.

Bizony!

Ez a csapos így játszott.

Nem szépen, de legalább jó csúnyán.

Ettől is gyűltek a zsebében az ezüstérmék.

Sőt!

Ettől gyűltek csak igazán, mert a bölcs csapos tudta azt is, hogy a csupa részeg, félig összevizelt vendégnél senki nem bőkezűbb.

Bele kell gondolni. Színtiszta pszichológia.

S a csapos nagyon értette ezt a szakmát.

Az idegen mit sem vett észre mindebből! Addigra a szeme már különösképpen csillogott, azonban izmai mit sem zsugorodtak, így bántás nem érte máshonnan. A zsiványok ámbátor nagyon fenték a késeiket, lehetett sejteni, mit akarnak.

S akkor nagyot csattant az a retkes pléhlavór, ami huszonhatod ízben lett felemelve immár.

– Se többet! – bömbölt az idegen, majd távozási szándékot sejtetve, támolyogva felállt. De mit tett, amikor megimbolygott az a nagy rakás hús?

Kidőlt a közfal, leszakadt a mestergerenda, s behorpad a kályhacső.

Ennyi csak.

Épp elég.

– Bocsika! – böffentette a patafaragó, s még egyszer a zsebébe nyúlt, de úgy igazán mélyen. Marokba fogta az érméket, s a pult felé hajította mindet, mintegy a véghez vitt pusztítás ellenértékeként, egyenesen a csapos elképedt pofázmánya felé.

No, a többinek sem kellett több! A zsiványok, mint a vért szagoló hiénák, úgy vetették magukat a csaposra. Tépték, cibálták, a gyomrába tapostak, úgy rabolták azt a rengeteg ezüstöt, amit az idegen otthagyott nála.

Az meg nézte a jelenetet egy darab ideig, tűnődött rajta, majd csak annyit mondott:

– Köszönöm a szíves látást! – azzal eloldalgott.

Hogy mennyi ideig ütötték a csapost, azt nem lehet tudni, de tény, hogy mire végeztek, az nem adott különb látványt, mint egy doboz kiklopfolt húskonzerv.

Éppen csak nyöszörögni bírt, se többet.

S akkor valaki megszólalt.

Egy a zsiványok között.

– He! Nézzétek már! Ez nem is pénz! Végképp nem ezüst! Ez a valami nem több egyszerű tulokszarvnál! Éppen csak szeletekre van vágva! Azzal fizette ki ezt a félnótást!

– Akkor feleslegesen vertük agyon félig? – hüledezett egy másik.

– De legalább tudjuk, hogy vizezi a bort! – fújt a parázsba egy harmadik.

– Adjuk még neki! – pattant ezen egy negyedik.

– Nosza! – s már rúgta is az ötödik.

A csapos nyögött nagyokat, közben arra gondolt, hogy így még sose járt.

A távolban a patafaragó pedig vígan böffentett, s eltökélte, hogyha egy rendes házhoz ér, valóban előveszi az ezüstöt is, ami a mestersége után járt.

Múlt hétvégén volt a 93. Ünnepi Könyvhét, melynek keretében bemutattuk új regényemet, A rendszer ellenségét. A Könyvhét Budapesten, a Vörösmarty téren és környékén került megrendezésre, a téren felállított nagyszínpadon volt a bemutató, ahol Krizsai Fruzsina szerkesztő faggatott Szabó Borka grafikust és engem a kötetről. Eléggé fújt a szél, de mivel mindenféle figyelmeztetések voltak érvényben, örültünk, hogy legalább nem szakad az eső, nincs árvíz, tűzvész, döghalál. A bemutató után dedikáltam a Napkút Kiadó standjánál, pár olvasóval fotóztunk is. Amikor másfél órával később felálltam a dedikálóasztaltól, megdördült az ég, és perceken belül ki is tört a zuhé. Szerencsére pont megvárta a programunk végét.

Szombaton ismét dedikáltam egy órát, vasárnap pedig már csak civilben voltam kinn, de néhány példányt azért ekkor is aláírtam. Volt ez a fotófalnak kikiáltott roll-up a könyvemhez, ami elég borulékonynak bizonyult, úgyhogy miután rádőlt pár gyanútlan járókelőre, beapplikáltuk ide a standhoz. A továbbiakban senkinek sem esett baja, előtte páran szentségeltek.

Vasárnap megrendezésre került egy díjátadó is, ahol egy nagyon kedves gyermekkönyvtáros ismerősöm, B. Babus Enikő megkapta a Tündérkönyvtárosok díját. Lent láthatjátok őt, két napkutas könyvvel, közte A rendszer ellenségével. :)

A dedikálásokon Szabó Borka, az új regényem grafikusa is részt vett, és rajzolgatott kis egyedi illusztrációkat a dedikációim mellé. Kétféle könyvjelző készült a regényhez, ezek közül választhattak az olvasók a kötet mellé attól függően, hogy melyik férfi főszereplőbe szerelmesek, vagy melyikükkel azonosultak.

Videofelvétel is készült a bemutatóról, melyet nézzetek meg a kiadó YouTube csatornáján: https://www.youtube.com/watch?v=v0_P1KKs2xM

A kötet rendelhető a Libriben, Lírában, Bookline-on és a kiadónál, a boltok polcaira hamarosan érkezik. Ha még nem szerezted be, ne habozz, rendeld meg a kiadótól, amíg a -20%-os, bevezető ár tart!

Kiadó: https://www.napkut.hu/tarja-kauppinen-a-rendszer-ellensege-1372

Libri: https://www.libri.hu/konyv/tarja_kauppinen.a-rendszer-ellensege.html