MEGJELENT ÉS ELFOGYOTT

2023. június 13. 19:35 - Tarja Kauppinen

avagy Könyvhét 2023 tőlem

Az Örökkék írói gárdájának egy része, plusz műanyag kerti székek és, mintegy mellékesen, olvasók

A 94. Ünnepi Könyvhét úgy kezdődött, hogy két éve szöget ütött a fejünkbe a Merítés szerkesztőségében, hogy ki kéne írni egy irodalmi pályázatot. Innentől még jó sok időbe telt a szakmai és technikai háttér előteremtése, de tavaly őszre végül minden összeállt, úgyhogy kiírtuk. Ebből a pályázatból született az Örökkék című antológia, ahol a három zsűritag egyike voltam. Rövid novellákat és verseket vártunk, aztán arcunk verítékével - és néha szavazásos alapon - kiválogattuk a legjobbakat. Szép, nonfiguratív borítót kapott a kötet, és azt gondoltuk, milyen jó lesz a Könyvhétre időzíteni a megjelenést, mert majd ami megmarad, az mehet a Lírába, meg a többi terjesztőkhöz. Igen ám, csakhogy olyannyira nem maradt belőle egy árva darab sem, hogy még nekem sem jutott! Illetőleg lemondtam a példányomról, amikor beláttuk, hogy mennyire alábecsültük az érdeklődést. Úgyhogy a kötet annak rendje és módja szerint megjelent a Könyvhét csütörtökjén, péntek délután 5 körül elfogyott, a fél 6 körül érkezők kérdésére már sűrűn vonogattuk a vállunkat, újranyomást emlegetve, szombatra elterjedt a hír, hogy egy nap alatt elment az összes, vasárnap meg már érkeztek is az előrendelések a következő kiadásra. Szóval, mondhatjuk, hogy ez egy ilyen sikerkönyv. Jó, nem nyomtunk belőle több ezret, de a franc se gondolta, hogy ennyire pozitívak manapság az emberek, és bizalmat szavaznak egy olyan kötetnek, amiben javarészt pályakezdő szerzők művei kaptak helyet. Úgy tűnik, ez egy hibás kognitív séma a részünkről, amit át kéne kereteznünk, vagy talán bizony mégiscsak Pangloss mesternek volt igaza.

Lényeg a lényeg, június 9. pénteken volt az idei Könyvhét legfontosabb eseménye a számomra: az Örökkék bemutatója. A kollégákkal már frankón ezzel a kötettel álmodtunk, úgyhogy megkönnyebbültem roskadtam le egy amolyan tipikus könyvhetes műanyag kerti székbe délután négykor, hogy amúgy lazán dedikálgassak egy kicsit. Ekkor még senki sem sejtette, hogy este hétig fel sem fogok kelni onnét...

Az Örökkék dedikálása kisvártatva odáig fajult, hogy aláírtam mindent, amit elém toltak - remélhetőleg a beismerő vallomásom a Kennedy-gyilkosságról nem volt közte. Időközben elkezdtek jönni a kimondottan hozzám érkezők is, regénnyel, vagy annak szándékával, hogy a helyszínen tegyenek szert regényre, amit meg is cselekedtek iziben. A lányos zavaromban lenyúlt tollakat másnap közérdekűleg a standnál hagytam, hátha valakinek még jól jönnek. Közben megismerkedtem Stephen Paul Thomassal, a Spirituális Világháború-sorozat szerzőjével, aki szintén nálunk dedikált, és remekül elbeszélgettünk a távcsövekről.

Tornasor

Másnap, azaz szombaton elvileg nem lett volna muszáj kimennem, de aznap dedikált egy pár szerző, akiknek a könyvein szerkesztőként dolgoztam, úgyhogy mégiscsak nyakamba vettem a várost. Nem volt olyan piszok szerencsém a parkolással, mint előző nap, ráadásul az eső is esett, és noha volt nálam ernyő, tömegben az veszélyes és zavaró, úgyhogy mire a standhoz értem, megáztam és leizzadtam, meg ideges lettem és frusztrált. Párolgott minden, a nagyváros leázott és megizzadt, és az egész Dunakorzó tele volt kézkrémmel és egerekkel, valahol a távolban egy taxisofőr felöntött a garatra, magazint lapozgató hasak süllyedtek nihilbe, az Erzsébet-híd lábánál egy pisatócsa álmában Bukowskit szavalt, a levegő páratartalmára meg gondolni sem mertünk, hiába könnyezett a bokáig érő rakparton egy sudár őszibarack. Ráadásul a fél csapat eltévedt, de végül azért mindenki odaért - ázottan és izzadtan, éhenhalva, táskás szemmel, imádkozó sáskák által felfalva, de motiváltan, akár a szabadságszobron tollászkodó galamb. Felmerült bennünk, hogy a népsűrűséget elkerülendő legközelebb a Góbi-sivatagba szervezünk dedikálást egy kedélyes homokdűnén törökülésben pipázgatva, hátha ott kisebb a vertikális vízhozam, azzal leroskadtam a tegnapi műanyag kerti székre, a saleses srácok meg a tettek mezejére léptek, minthogy valaki megint egy dupla Tarját rendelt.

Aznap volt az Olvasás Éjszakája vagy mi a szösz is, de nyolckor bezártunk a vérbe, mert már tele lett a csánk az egésszel, úgyhogy elhúztunk zabálni, aztán haza.

Rendszerellenségét dedikálós életkép az Örökkék kifogyását követő pillanatokban

És hogy mi értelme ennek az egésznek?

Valaha társasági ember voltam, de a világ elrohant mellettem, és látva a szakadékot, amely felé tart, többé már nem is próbálok lépést tartani vele. A tömegrendezvényekkel a fő bajom nem a tömeg, hanem hogy annyi különös és furcsa ember is lebzsel rajtuk, hogy az ötödik perc után már menekülnék is vissza a Góbi-sivatagba. Az első napon be is jött a papírforma: rendkívüli módon elfáradtam, és borzasztó fejfájással, korán ágyba zuhantam, kiheverendő a civilizációban töltött durván másfél órát.

Másnap azonban, az Örökkék dedikálásának napján, valami helyreállt bennem.

Alighanem a támogató környezet tette meg a hatását, de elkezdtem jól érezni magam - olyan jól, mint annakidején, amikor még képes voltam önfeledt örömmel fejest ugrani a társasági életbe. A furcsa és némiképpen nyomasztó idegenek nem szűntek, de rábukkantam magamban valami belső erőforrásra, amit a pozitív környezet felszínre hozott, és házsártos, cinikus, pesszimista vénasszonyból visszavedlettem önmagammá. Egy olyan önmagammá, amit a házsártos, cinikus páncél rendszerint eltakar. Azt kell, hogy mondjam: élveztem a Könyvhetet, az olvasóim és a kollégáim, valamint a normális, szimpatikus idegenek társaságát. Megesett, hogy öt teljes percig nem káromkodtam, és az alkoholizmusba süllyedést mint egyetlen lehetséges alternatívát is átmenetileg elnapoltam.

Olvasóim mindig reménnyel töltenek el a jövő iránt. A negyven év fölötti, zömében férfiakból álló kemény magon kívül fiatalok is jöttek dedikáltatni: komoly és érett gondolkodású, tiszta szemű, normális fiatalok, akik tisztában vannak az irodalom felelősségével, és az erkölcs, az erény horgonyaiként állnak kifordult világunkban. A könyveimet olvasó és értő közönség jóval több puszta piaci szegmensnél, amiként az irodalom is jóval több holmi üres szórakoztatásnál. Aki csak azért ír, hogy tréfás, megható, érzelmes, vagy éppenséggel hátborzongató anekdotákkal mulattassa a nagyérdeműt, az figyelmen kívül hagy valami rendkívül fontosat. Az irodalom ugyanis tanít, még akkor is, ha nincs ilyen szándéka. Példát mutat, erkölcsi iránytűként szolgál. Ezért van felbecsülhetetlenül nagy felelősség rajtunk, alkotókon, és ezért ad okot reményre és bizakodásra az, amikor az olvasóim értőn reflektálnak a könyveimre.

A négynapos Könyvhét végére rettenetesen kimerültem. A tömeget igyekeztem pedig kerülni, a furcsa embereket meg még inkább. A dudva és a muhar nő, burjánzik, terebélyesedik, a mélyben szunnyadó gyökereket azonban el nem fojthatja.