Fotó: Guti Csaba

A „hőspincér”

Romfalvában híre ment, hogy közeleg egy idegen. Ez annál is inkább volt meglepő, mert ott nemigen űzték magas szinten a társalgást. Éppen annyit beszéltek, ami ahhoz szükségeltetett, hogy az egyik, a másik életének meglehetősen puritán módon történő kioltásával fenyegetőzvén szert tegyen annak anyagi javaira.

Trombitáltak még, ha mamutra vadásztak, s bőgtek, mint a kecskék, ha megkívánták azt.

Egyéb közlendőjük nemigen volt a világgal.

Periférián kívül rekedt, zsiványok tanyája volt ez a Romfalva.

Hanem az idegen valahogy mégis felpiszkálta a vadembereket. Gondolták, lehet valaki, ha így egyszerűen közéjük mer állni. Még ha csak a tulkok csapáját követi, akkor is.

Merthogy azt követte.

Az sem volt véletlen.

Azt állította ugyanis, hogyha elveszi a szarut a barmok talpáról, meg a fejéről, tejet csinál azzal.

Hitték is meg nem is, de leginkább nem hitték.

Monda járta körbe, miszerint olyan az az ember, mint a szikla. Karja, amivel a tulok lábát szorítja akár az egynyári csikó combja. A másikkal rettentő pengét forgat ördögi ügyességgel. A légy bőrét lehántja vele reptében. A szeme éles, rezzen minden mozdulatra. Villámként csap ki csupaszőr pofájából. Sosem hál fedél alatt, inkább a barom mellett szuszogja ki magát, jég a vánkosa, mert az a jó neki.

Rettentő északi népek fattya ő.

S azt mondták, ezúttal erre jő.

Gondolt rá, mindenki, ahogy gondolt. Leendő cinkosra, zsákmányra, dalériásra. De tény, hogy látni akarta mind.

Hát egyszer csak megérkezett.

Az ajtófélfák majd kiszakadtak, ahogy a vállaival bepréselte magát közöttük. Boglyas feje végigkaristolta a menyeztet, míg elért a söntésig.

Ott leült.

Aztán csak ennyit mondott:

– Boritalt! De ne keveset!

A csapos ugrott is, de hamar. De nem ám a rettenet dolgozott benne, sokkal inkább a tettvágy, hogy ezt a nagy barom-embert mihamarabb leitassa. Mert bizony látott ő már mindenfélét! No, persze ilyesféle tagbaszakadt patafaragóval ez idáig még ugyan nem hozta össze a sors, azt viszont nagyon is megtanulta a majd egy emberöltőnyi szeszkimérés alatt, hogy mindig a legrongyosabb zsebből bújik elő a legtöbb garas. Emberünk sem volt igazán fess. Ruházatát mintha az útszélen régen elhalt, félig elkorhadt rágcsálók, görényállatok feslett bundájának cafataiból öltötték volna össze.

Szaga is volt neki.

Nem is kicsi.

Árnyékot vetett a falra.

A csapos tehát ment rögvest az ibrikért, ami nem volt szűk gyomrú, éppen egy lavórnyi teret adott. Mire kellett is az másra? Éppen semmire. Még a csaplárosné áztatta benne a köszvényes tagjait. De ő régen nincsen már. Na, nem halt meg, ilyen jó nem történhetett meg vele. Éppen hogy a csapos adta el őt is egy alkalommal, ahogy kifigyelte, ahogy a félszemű, szatír Jimmy kacsingat neki a sarokból. Oda is adta neki azon perc, amaz adott érte, amit adott, de a csaposnak éppen elég volt azt hallani, hogy az asztalán koppan a garas. Mert ő ilyen volt. Így szerette a pénzt. Hogy mi lett az asszonnyal, nem tudhatta, bár félszemű, szatír Jimmy azóta is igen sűrűn betért hozzá, s magához vett némi ipari mennyiségű szeszt. Talán épp csak az fél szeme mosolygott kajánabbul, ha azzal a csaposra rámeredt. Ragyaverést lehetett attól a vigyortól kapni. A csapos nem is állta azt.

Szóval az ibrik. Telelögybölte hamar valamiféle pimpós borral, amitől csak hunyorogni lehetett, mert a szaga úgy csípett, mint az ecet. Azt kínálta fel.

– Ne! – tette még hozzá egyszerűen, nehogy azt érezze az a tehénbőgető, hogy különb a többitől. Amaz se igen törődött az etikettel, magához emelte a vályút, s addig le sem tette, míg öblös gigáján le nem folyasztotta az egészet. Ezután böfögött egy akkorát, hogy az már csaknem testet öltött, de mindezt azért volt muszáj, hogy azzal kérje ki a következőt.

A csapos úgy mozdult, hogy akarat semmi nem volt benne. Mint akinek görcs állt az inába.

– Oszt pénzed van-e? – bukott ki belőle végül, mert eltökélte, hogy semmiképpen nem ad még egyet ennek a valakinek, akármekkora puhos is.

Az idegen morgott valamit, majd nagy, bütykös kezével kotorászkodni kezdett. Recsegett a bőre a subának, de engedett az anyag. S egy pillanat múlva ott kolompolt a pénz a retkes, rovátkált asztalon.

De micsoda pénz volt az! Tiszta szürke, csakis ezüst lehetett! A csapos nem is igen nézegette sokat, igen hamar zsebre tette. Döntött gyorsan; majd társaival együtt megolvassa petróleum fényénél az éjszaka. Merthogy nem ez lesz az utolsó darab ebből a gyönyörűségből, abban teljesen biztos volt. Örült, piszkosul, de csak belülre vigyorgott. Kívülre ugyanazt a gyanakvó haszonleső pofát mutatta, mint előtte.

– Elég legyen! – dörmögte ez alatt az idegen.

– Az előzőre, de nem a következőre! – kezdett el dupla vagy semmi lapon játszani a csapos. A szeme se rebbent, nagy játékos volt, csak a dohos ingje hónalján nőtt meg az izzadtságfolt, s a pult alatt rezegtette az ina moslékos vedret.

De mindez nem látszott.

Úgy tűnt, komolyan beszélt.

Hanem körülötte megfagyott a levegő. A zsiványok mind szemkidülledve meredtek rájuk.

Mi lesz most?

Ez a nagy kupac hús egy pillanat alatt agyonnyomja ezt a semmi embert, ha felbőszítik. De az nem mozdult.

Kicsit sem.

„Fát lehet ennek vágni a tuskó fején!” – gondolták, s bár elmerengtek azon, hogy lerohanják, leszurkodják, kibelezik, és kifosztják, senkinek nem volt elég mersze kivitelezni a dolgot. Így hát, megmaradtak néma szemlélőnek.

Hát kikerült a második lavór ecetes lőré, meg a harmadik is. Azt már szívesebben borogatta a csapos is, mert a fele sem volt annak a löttynek bor, mindinkább hólé, ami a rozsdás ereszcsatornából folyt alá, pontosan a pult alá, mégpedig efféle célzatból.

Bizony!

Ez a csapos így játszott.

Nem szépen, de legalább jó csúnyán.

Ettől is gyűltek a zsebében az ezüstérmék.

Sőt!

Ettől gyűltek csak igazán, mert a bölcs csapos tudta azt is, hogy a csupa részeg, félig összevizelt vendégnél senki nem bőkezűbb.

Bele kell gondolni. Színtiszta pszichológia.

S a csapos nagyon értette ezt a szakmát.

Az idegen mit sem vett észre mindebből! Addigra a szeme már különösképpen csillogott, azonban izmai mit sem zsugorodtak, így bántás nem érte máshonnan. A zsiványok ámbátor nagyon fenték a késeiket, lehetett sejteni, mit akarnak.

S akkor nagyot csattant az a retkes pléhlavór, ami huszonhatod ízben lett felemelve immár.

– Se többet! – bömbölt az idegen, majd távozási szándékot sejtetve, támolyogva felállt. De mit tett, amikor megimbolygott az a nagy rakás hús?

Kidőlt a közfal, leszakadt a mestergerenda, s behorpad a kályhacső.

Ennyi csak.

Épp elég.

– Bocsika! – böffentette a patafaragó, s még egyszer a zsebébe nyúlt, de úgy igazán mélyen. Marokba fogta az érméket, s a pult felé hajította mindet, mintegy a véghez vitt pusztítás ellenértékeként, egyenesen a csapos elképedt pofázmánya felé.

No, a többinek sem kellett több! A zsiványok, mint a vért szagoló hiénák, úgy vetették magukat a csaposra. Tépték, cibálták, a gyomrába tapostak, úgy rabolták azt a rengeteg ezüstöt, amit az idegen otthagyott nála.

Az meg nézte a jelenetet egy darab ideig, tűnődött rajta, majd csak annyit mondott:

– Köszönöm a szíves látást! – azzal eloldalgott.

Hogy mennyi ideig ütötték a csapost, azt nem lehet tudni, de tény, hogy mire végeztek, az nem adott különb látványt, mint egy doboz kiklopfolt húskonzerv.

Éppen csak nyöszörögni bírt, se többet.

S akkor valaki megszólalt.

Egy a zsiványok között.

– He! Nézzétek már! Ez nem is pénz! Végképp nem ezüst! Ez a valami nem több egyszerű tulokszarvnál! Éppen csak szeletekre van vágva! Azzal fizette ki ezt a félnótást!

– Akkor feleslegesen vertük agyon félig? – hüledezett egy másik.

– De legalább tudjuk, hogy vizezi a bort! – fújt a parázsba egy harmadik.

– Adjuk még neki! – pattant ezen egy negyedik.

– Nosza! – s már rúgta is az ötödik.

A csapos nyögött nagyokat, közben arra gondolt, hogy így még sose járt.

A távolban a patafaragó pedig vígan böffentett, s eltökélte, hogyha egy rendes házhoz ér, valóban előveszi az ezüstöt is, ami a mestersége után járt.